Gyémántvér

1. fejezet – A könyv meséje

Régen, amikor még emberek és mitikus lények együtt népesítették be a földet, és az emberek nem pusztítottak mindent mi útjukba került, történetünk akkor abban az időben kezdődött el.

De nem tartott sokáig a béke.
Sárkányok és más varázslények minden földrészen megvoltak találhatóak, ám az embereken, ahogy az lenni szokott úrrá lett a kapzsiság és a félelem az ismeretlentől.
Így üldözőbe vették a mágikus lényeket és a gyűlölet gyűlöletet szült mindkét oldalról.
Menekültek a szerencsétlenek. De nemcsak a sárkányok, menekültek más lények is, akik kevesebben voltak az embereknél és varázserővel bírtak. Elfek, tündérek, démonok, árnyék lények…
Kinek fia tudott az elfutott, és aki tudott szárnyat növesztett és az égben próbált szökni az emberhordák elől.
De a helyzet reménytelen volt: ki elfutott utolérték, és ki szárnyra kapott álmában ölték meg mikor nyugovóra tért.
Egyetlen reményszikra maradt: elérni a Forrást, ahol minden teremtmény született és letelepedni, vagy maradék varázserejükkel ott alakot váltaniuk, hogy elvegyülhessenek az emberek közt.
Ezt a helyet valamikor az emberek is jól ismerték, de ők csak a Paradicsomnak, az Éden Kertnek hívták. Ám kegyetlen és kapzsi természetük miatt innen is kitiltották őket. Ahogy telt az idő elfelejtették, hogy ez a hely hol is található. Ám a lények így ezzel a tervel azt kockáztatták, hogy nemcsak ők térnek vissza új életet kezdeni, de az emberek csordáit is visszavezetik a Forráshoz és annak beláthatatlan következményei lehetnek. Az emberek nem csak fenyegetnék, de okoznák is a világ pusztulását.
Néhányan a lények közül, akiknek sikerült elérniük a Forrást vissza is tértek emberi alakot váltva. Próbáltak elvegyülni az emberek között, ám tulajdonságaik miatt mindig is kitűntek az embertársaik közül, és nem csak külső jegyeik miatt.
Volt, akinek a füle volt hosszabb, hegyesebb. Másnak az orra volt más, mint az átlagemberé. Olyan is előfordult, akinek a szeme változtatta színezetét érzelmei hatására. Eme külső jegyek mellett azonban nemcsak hogy életrevalóbbak és erősebbek voltak, mint az átlag, de különleges képességekre is szert tettek. Volt, aki tüzet okádott, volt ki jeget lehelt és volt, ki a társa lelkét látta színekben pompázni. És ha ez még mindig nem lenne elég, mágiával bírt.

Ám a mágiahasználathoz előbb fel kellett „ébredni”. Újra és újra, ahogy az átlag ember is felébred álmából egy-egy új nap kezdetén.
A varázshasználó lények később pártfogásukba vették a varázstudó embereket is, mert másnak bizonyultak a többi embertől. Mágusok, druidák és sámánok pártját fogták! Sajnos pont emiatt figyeltek fel rájuk és nem egyet a társadalom kitaszított magából. Azóta a mágus útja mindig magányos: hiába van társa, családja, nem érthetik meg, hogy min mennek keresztül legbelül.

Ők lettek a „Nirvák”. Ők mentették az üldözötteket az üldözés idején és ők rántották vissza azt, aki a szakadék szélén táncolt.
 Ám a Nirvák is csak emberek voltak… Akadt köztük egy boszorkány, ki erejével nem elégedett meg. Pedig hatalmas volt!

Hogy varázsereje még erősebb legyen felkeresett egy sárkányt és befogta a szerencsétlent, hogy szolgálja őt. Ereje megnőtt és még hatalmasabb lett. Csak egy valamire nem számított: amikor megszülte első gyermekét, egy leányt, a befogott sárkány lelke a gyermekbe költözött. Így próbált menekülni a boszorkánytól. Az nem élvezhette többé a sárkány erejét, és a sárkányt nem gyötörhette többé a boszorkány. Csupán a kislány ártatlansága cirógatta és mély álomba szenderítette, de a lány is felnőtt.
 Ereje nagy lett és anyjához hasonlóan ő is Nirva lett. De amikor a Nirvák közé áruló került nekik is menniük kellett és akárcsak más mágialények, a Nirvák is próbáltak elvegyülni a csőcselék között. 
 A lány férjhez ment és gyermeket szült és így a szunnyadó sárkány lelke is generációról generációra öröklődött. Évezredek teltek el így bujdosással. De ahogy egyszer minden véget ér, így az üldözésnek is vége lett egyszer. A rejtőző mágusoknak előjöttek rejtett képességeik, beköszöntött a mágia igazi időszaka. És akkor a sárkány egyé vált a lány lelkével és felébredt, beköszöntött a Magical világa, a sárkányok és a mágusok kora…

2. fejezet – Sárkány

Azt se tudta hova nézzen, merre lásson. Fiatal volt még ő az úthoz egyedül. Legutóbb is amikor megpróbálta az lett a vége, hogy egy lovag majdhogy nem kardélre hányta.
Pedig ő szerette a lovagokat, olyan szépen csillogó páncéljuk van…
Idil egy hegy tetején álló fenyőfa tetején ingott el és vissza. Szép megtermett sárkány volt fiatal, alig 500 éves kora ellenére is. Szinte még gyerek. Nagyságra, mint egy nagyobb szoba összességében. Vörös pikkelyein meg-megcsillant a lenyugvó nap fénye, ahogy ide-oda imbolygott a fával.
Éjszakai szállás kell! – gondolta, miközben gyönyörű azúr szemeivel végigpásztázta a környéket. Az egyik hegyoldalban meg is pillantott egy vájatot. Talán jó lesz.
Széttárta hatalmas szárnyait, szárnyfesztávolsága akár egy házé. Az oldalában viszont egy a testébe tört kard díszelgett.
Idil, még mindig fél nap után is érezte a sebből szivárgó vért és a fájdalmat. Nyakában lógó lánca nagyot csörrent, ahogy elrugaszkodott a súlya alatt ingó fenyőfáról a vájat irányába.
Nem tévedett, egy már régen elhagyott, beomlott bánya. Egy éjszakás menedéknek tökéletes.
De mi lesz holnap?
Mindig is ez volt a baj a sárkányokkal: ha egyet megszelídítesz, az többet nem tud vadon élni. Elfelejt önállóan, parancs nélkül élni, elfelejti a fajtája mivoltát, és ami a leginkább szükséges az életben maradásához: elfelejt parancs nélkül ölni.
Nem jár rá a farmerek teheneire elemózsiáért, mint vadon élő társai és nem tudja az irányt ahova tart. Csak a megérzéseiben bízhat, hogy helyesen cselekszik és, hogy abba az irányba indul, amerre mennie kellene...