Sárkányok könnye

I. fejezet
Istar

A lány felkelt és kidörzsölte szeméből az álmot. Ásítás közben egy kis parázsló láng is kicsúszott torkából, de hamar észbe kapott. Nem tudhatják meg h inkognitóban van itt a földön.
Elsőként a tükör elé ment. Hosszú csípőig érő haját szemlélte. Egy pillanatra színe átcsapott ébenből élénkvörösre, de ez csak egy pillanat volt.
- Lassacskán sikerül. - gondolta, miközben erejét próbálgatta.
Elkezdett fésülködni. Szemei barnából aranysárgára váltottak miközben bambult a tükörbe és a múltba meredt.
Ő kérte h emberként maradhasson és járhassa a földet. Nincs oka panaszra, mégis vágyik az övéi közé. Ironikus. Amíg Sárkány volt ember akart lenni, most hogy ember visszavágyik.
Nemsokára találkoznia kell Almával. Ő az a boszorkány aki segít neki erejét visszaszereznie. Aranyos lány attól függetlenül h majdnem 400 éves. Ott volt a születésénél és ő az egyetlen ember akivel úgy gondolja, hogy nem éri meg harcba kezdeni. Méltó ellenfél és ha dühös félelmetes.
Hirtelen mozdulattal ledobta a felsőt magáról amiben aludt és végigsimította testét.
- Tetszik ez a test. Ha sikerül visszakapnom az erőmet öregedni sem sokat fogok. Vagy csak sokkal lassabban. Csodálatos dolog a reinkarnáció. Kár, hogy ennyi évet kellett várnom rá, hogy kifejlődjön... - gondolta. Az órára nézett. - Ideje összekapnom magam.
Kivett egy új, egyrészes tiszta ruhát az ágy melletti fiókos szekrényből és felöltözött.
- Örülnék ha rám is gondolnál. koponya vagyok, de nem halott! - panaszkodott rekedtes hangon Herold a szekrény tetejéről.
A lány eleget tett kérésének, és miközben óvatosan leemelte a szekrény tetejéről a leplet is lehúzta róla.
- Amúgy is velem jössz... - mosolygott rá és szemei még aranyabbak lettek az örömtől, már már izzottak.
Betette a koponyát a hátizsákjába, felhúzta a papucsot. Végigszáguldott le a lépcsőn ki a házból. Még mindenki aludt. Szinte tépte az ajtót sietségében, ömlött a házba a késő tavaszi hajnal napfénye.
Ő Istar. A lány, aki Istennő után kapta emberi nevét és akiért a sárkányok könnyeztek...

***

Egy ideig csak ültek a fűben és nézték egymást. 
Egyedül Sibilla szárnyai emelkedet fel és le a hátán ahogy vette a levegőt. Halandó ember ezt nem láthatta, de mivel Istarnak csak a teste volt ember mindent látott és érzett ami az asztrális síkon mozgott itt.
- Mikor hívjuk elő az erőm? - kérdezte óvatosan.
- Az erőd. - nézett Alma maga elé. - Magától nem jelentkezett még?
- De igen, de mindig csak egy kicsit és amikor pánikoltam vagy fájt valamim.
- Fájt valamid? - vonta fel a szemöldökét és bambult tovább.
- Igen. - válaszolta Istar, de lehet nem kellett volna. - Például amikor megsebesülök, feltudom gyorsítani a seb gyógyulását. Amikor elvolt törve a lábam pár óra alatt begyógyult. Mire beértek velem a kórházba már nem is fájt és nem is látszódott.
- És biztos, hogy elvolt törve?
- Igen, nyílt törésem volt, kilátszott a csont vége. - ezzel a mondattal végzetes hibát követett el.
Alma csak bámult maga elé, mozdulatlanul. Sibilla az arcát vizslatta, Istar pedig tudta, hogy ez a gondolkodás jele a boszorkánynál.
- És az életed is rám mernéd bízni, hogy előhozzam neked? - kérdezte végül.
Istar hosszasan habozott, kezdte érezni, hogy valami szokatlan fog történni. Alma nem szokott ilyedt kérdezni ok nélkül, de végül válaszolt. - Rád.
Alma felállt. - Itt várjatok meg. - Bement a kunyhójába és kihúzott egy tömör vas széket, aminek karfájáról láncok lógtak le. Valamit mormogott közben, de nem lehetett érteni.
- Ezt még az üldözés idején tartottam meg - felelte végül mikor letette a tábortűz mellé. - Ülj bele és bízz bennem.
Istar lábai megremegtek ahogy felállt. Lelki szemei előtt látta több tucat leány véres könnyét a múltban, ahogy ehhez a székhez láncolva az inkvizítorok vallatták és kínozták őket, hogy bevallják, hogy boszorkányok. Alma anyja is köztük volt, de talán ő volt az egyetlen aki túlélte.
Aggódva ült bele és remegett ahogy Alma leláncolta. A boszorkány látta rajta, hogy aggódik, de nem foglalkozott vele. Látszólag.
Felemelte a tűz mellől a favágó kisbaltát és a tűzbe tartotta, hogy annak lángjaival fertőtlenítse.
Istar egyre jobban kezdett félni. Remegett és izzadt, pedig még alig múlt hajnal a varázskörnek köszönhetően amit korábban Alma húzott köréjük, hogy rejtve maradjanak az elrejtett helyen belül is.
A boszorkány a lány felé hajolt, egyik kezével amiben nem a balta volt megfogta az állánál és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen, szinte megbűvölte őt.
- Ne feledd, csak a tested ember. Te Sárkány vagy! - Szavai mintha nem is a szájából hanem a szeméből jöttek. - Szólj ha készen állsz a pokolra.
Istar ezen eltöprengett egy pillanatra de inkább nem kérdezett, viszont annál inkább szédült. Lelkileg rákészítette magát a legrosszabbakra majd suttogva válaszolt. - Készen állok...
Alma ebben a pillanatban elengedte, meglendítette másik kezében a baltát és teljes erejével ketté hasította Istar vas karfára láncolt karját.
A lány egy szempillantásnyi időre sokkot kapott, egy pillanatra nem fogta fel mi történt, semmit nem érzett, csak a karjából kibuggyanó vért látta, ami lassan patakban kezdett el folyni a balta mentén, ahogy azt a boszorkány óvatosan elkezdte kiemelni a testrészéből.
Alma végignyalta a baltáról a vért, és csak ennyit mondott:
- Nocere! Érezd a fájdalmat! - Mellette a démoni Sibilla tapsolt örömében a látvány gyönyörétől és énekelni kezdett, látszott rajta, hogy szinte felemészti az Istarból kiáramló mágia és mindezt pár másodperc alatt.
Istar tudatához elért a fájdalom. Fejét hátraszegte, sikítani akart, de nem tudott. Fuldokolva kapkodott levegő után miközben belül a tudatában üvöltött. Érezte, ahogy a mellkasán és végtagjain áram módjára végigfut a mágia ami a fájdalomtól előtört benne. Arca eltorzult, szemei kidülledtek a fájdalomtól és a sokktól, homloka démonian ráncossá vált, orrlyukai kitágultak, álla és az orra megnyúlt, felismerhetetlenné vált.
Érezte, ahogy a torkában utat tőr a mágia, és, hogy a fádalomtól ő nem tud uralkodni rajta. Érezte, hogy fuldoklik és, hogy torkában gumó képződik. Szájpadlásán valamiféle kis lyuk tágul amiből fura ízű váladék csöpög. Végre sikerült sikítania de haja lángokká változott és sikoly helyett tűz tőrt elő torkából.
Égette a fájdalom a karjában és csak arra tudott gondolni, hogy így nem fog tudni zongorázni többet és ezt, hogyan fogja otthon megmagyarázni. Nem állíthat haza azzal, hogy egy boszorkány és egy sibil poénból levágta a karját.
Hófehér ruhája időközben vörös lett a vértől, majd lángba borult. Tüzes sikolyai közben próbált felállni a székből és elfutni, de a lánc nem engedett, mintha megbabonázták volna, minél inkább futni akart annál szorosabban ölelték a láncok és mintha a széket is mintha lecövekelték volna.
Hosszú percek teltek el így, de Istar a fájdalomtól óráknak érezte. Végre a fájdalom is alább hagyott és a lángok is enyhültek körülötte.
Már kapott levegőt, de még lihegett, féloldalasan eldőlt a székben amennyire a lánc engedte.
Végül teljesen abbamaradt a fájdalom.
- Nem gondoltam volna, hogy tényleg pokolra küldesz és még a karom is elveszed...
- Nem vettem el semmit sem és magadnak csináltad a poklot. De a sárkányok ott csak jól érzik magukat, sok a tűz... Csak meg kéne tanulnod használni - válaszolta miközben levette a láncokat.
Istar eleinte nem értette, csak amikor felsegítette a boszorkány fogta fel mi történt: Alma levágta a karját, hogy kénytelen legyen előhívni szunnyadó erejét és vissza növeszteni azt. De erejével a benne szunnyadó Sárkány énét is előhívta, aki fájdalmában megküzdött a karjáért és mindent felperzselt maga körül a szék kivételével, még a ruháit is. 
Ott állt megdöbbenten a tisztás közepén meztelenül és immáron a visszakapott erejével...